2014-ben már valóban megkaptam – igaz, akkor társasház kategóriában - egy Tokaj főutcájában álló épületért a legszebb homlokzat tervezőjének járó oklevelet. A ház utcafronti szárnyában működik a különlegesen finom kávéiról ismert Kávépörkölő Manufaktúra. A hajdani Három Rózsa fogadó megőrzött, utcai szárnyát bővítve készült el az új kisvárosi, zártsorú sarokház, mely a földszinten kávézó, kávépörkölő, valamint egy lakás, az emeleten pedig egy rendezvényterem és még egy lakás számára biztosít helyet. Ezt a munkámat 2017-ben Pro Architectura díjjal jutalmazták. 2021-júniusában pedig OSSKÁR-díjat kaptam. Az Osskó Judit és Tokár György építészek által alapított díjat Tóth Péter kollégámmal közösen a Wekerle Kispiac épületével érdemeltük ki. Ez az épület Az év háza különdíját is meghozta a számomra.
17 évvel ezelőtt megismerkedtünk egy házaspárral, akik amellett, hogy egyetemi oktatók, komoly gazdálkodást is folytatnak Somogy megyében. Gyakran lejártunk hozzájuk Budapestről, a lányom nyaranta dolgozott is náluk. Az ottani látogatások során - ahogy mondani szokták - beleszerettünk a szelíd, dombos tájba, meg a - barátok révén - az életmódba is. Mivel felmerült, hogy a lányom majd a Kaposvári Egyetemen folytatja a tanulmányait, és a kisebb gyerekeim nevelkedése számára is ideális környezet, ezen a vidéken kezdtünk házat keresgélni. A várdai falugondnok két lakatlan ingatlant is árult a faluban. Az egyik túlságosan fel volt újítva. Az nem volt szimpatikus, mert ilyenkor nem tudhatni, hogyan történt az átalakítás, milyen csontvázak eshetnek ki a szekrényből. A másik? No, az már megfelelően düledező volt - villany, víz, csatorna nélkül. Persze ne tessék arra gondolni, hogy a romantika korának romok iránti lelkesedése vezérelt volna. Sokkal inkább az az építészeti megfontolás munkálkodott, miszerint teljes rálátást nyerhetem a struktúrára, és biztos lehettem abban, hogy a felújításnak majdnem minden lépését ellenőrizni tudom a kivitelezés során is.
A szomszédoktól megtudtam, hogy 1930 és 1935 között épülhetett, azaz majd száz éves története van, ami mindig komoly varázs a számomra. Az első időkben nem is fogalmazódott meg, hogy ez egy tipikus sváb ház, de az átsugárzott, hogy
Úgy vélem, ezeket érdemes jó arányérzékkel megőrizni. Amikor elkezdtem felújítani a házat, gondolkodtam rajta, hogyan védhetném meg jobban a vizektől (eső, talajnedvesség), látván, hogy mennyire tönkrement a fala. Amikor hozzányúltunk az utcai fronthoz, az szépen ki is dőlt, kiláttunk az utcára. A ház bizonyos részein pedig már blokktégla helyettesítette az eredeti vályogot. Szóval eljátszottam a gondolattal, hogy egy nagyobb ereszkiülést csinálok a tetőnek, de elvetettem az ötletet, mert ezzel tönkre tettem volna az épületnek azt a tipikus somogyi karakterét, amely a kicsiny ereszképzés és a holker (íves vakolásos technika) révén jött létre. Szinte csak az ereszcsatorna látható a homlokzat és a tető találkozásánál. Ez is egyfajta építészeti hagyomány, éppen ezért is tartom nagyon értékesnek a házat.
Ha belépünk a portára, egy szintén jellemző, sváb építészeti megoldással találkozunk. Ez az ún. „kódisállás”. A ház oldalához egy nyeregtetős kialakítású esőbeállót építettek, az oldalain több osztatú ablakokkal. A viszonylag önálló szegmenst alkotó, fedett előtérből nyílik az első bejárat. Ez egy előtérbe vezet. Innen nyílt balra, az utcafront felé a „tiszta szoba”, tőle jobbra pedig a konyha és a kamra, külön külső bejárattal.
A konyhába nyíló ajtót befalaztam a parapetig, és egy ablakot építettem be a helyére. Az 51 m2-es, régi ház a kert belseje felé egy 25 m2-es, már téglából épült istállóban folytatódik.
Annyi változás történt, hogy a már említett előtér és a szoba közötti falat kinyitottam. Itt a statikára figyelni kellett, mert ez egy tartófal volt, ezen pihentek két irányból a mestergerendák. Az állékonyságot egy belső gerendázat beépítésével biztosítottam. Így a belső térben - a szerkezet kulisszáiba is betekintést engedve - rusztikus látványt nyújt a két kilátszó mestergerenda vége. Ezt a teret fogom majd középen egy fatüzelésű kandallóval ( kandallóbetétes, légfűtésű típussal) optikailag kettéválasztani. Az eredeti konyhából egy kis szobát tudtam csinálni, a kamrából pedig apró fürdőszoba lett, zuhanyzóval, vízmelegítővel, mosdóval, mosógéppel.
Ebből egy önálló lakrész lett, külön bejárattal: a gyerekek birodalma. A szoba mellett még egy kis fürdő is elfért benne azon a falon, ahol a elülső épületrész vizesblokkja van. Ez a pozicionálás a vezetékek elhelyezése miatt praktikus és költséghatékony megoldás volt.
Ez utóbbit lefestettem, mert lehetséges, hogy asztalhelyként fog szolgálni - némiképp hűen az eredeti funkciójához. Itt teremtettünk tehát egy rendhagyó, külön világot a gyerekeknek, ezzel talán hozzájárulva ahhoz is, hogy általában szívesen jönnek velünk a fővárosból nyaralni a messzi Somogyba.
És igaz, hogy három oldalról nyitott épületrész, de tulajdonképpen az istállóhoz tartozik az a terület, amelyet a túlnyúló tető fed. Régen ez alá kötötték ki nappal a jószágot, most pedig, hogy a tető alátámasztására új pillért építettem, és a robusztus kéményt is bevontam tartóelemként, a mi teraszunk lett, és már várja az egyik legfontosabb eleme, a kemence megépültét.
Kezdjük azzal az újjáépített homlokzattal, amelyet az utca népe lát. Mivel ezen fal mögött található a tiszta szoba, ahol hagyományosan olyan kozmikus életesemények történtek, mint a megbecsült vendégekkel való találkozás a jeles napokon, a születés és a halál, természetes, hogy ezek szimbólumai a homlokzatra is kivetülnek.
Az oromfal háromszögének csúcsába egy liliomot faragtam: a keresztény hagyományban a tisztaság jelképe, és ezen a házon a feleségem nevére is utal.
Az oromfalon adott volt két füstlik. Párhuzamosan álló téglalapok egymástól kis távolságra. Bár már ennél az épületnél praktikusan csak a padlás szellőzését biztosította, az archaikus építészetben, ahol még kéményt nem használtak, ilyen nyílásokon távozott a lakótérből a füst, amely a lakás központját kijelölő sütő-főző alkalmatosság tüzénél keletkezett. Azzal, hogy a két lyukat pozitív, azaz a síkból kiemelkedő vakolatdísszel egyenként bekereteztem, ezt az archaikus kapcsolódást is próbáltam hangsúlyozni.
Alattuk, még mindig az oromfalon, közvetlenül a födém fölött, a homlokzat szimmetriatengelyében egy újabb vakolatdíszt készítettem. Ennek többféle jelentése van: szellemi és materiális egyaránt. A jel tulajdonképpen a feleségem által nekem készített ex libris nagyítása. Egy fa absztrakciója. Fa, mint F.A. Szóval ott a monogramom. A tetéjébe még Füzes is vagyok! Ha viszont elvontabb értelmezések felé haladnánk, akkor pedig életfa, amely alakjában egy Szent Filoména sírjánál talált, a keresztény reménységet megjelenítő olajág ábrázolásra hajaz. Alatta a Napot idéző körrel. A Napot és a Holdat az ablak alatti síkban is megjelentettem. Az ornamentikus elemek számtalan kulturális keretezési lehetőségén túl hadd emlékeztessek arra, hogy ennek a háznak valójában két alkotója is van: a feleségem meg én.
A ház eredetileg sárga volt. Én viszont a Makovecz Imre mellett felettébb megkedvelt fehér világra váltottam. Bár a régi ablakokat a fal kidőlése miatt el kellett távolítani, a helyüket és a formájukat megőriztem. A kétszárnyú ablakokat az eredeti állapothoz képest zsalugáterekkel egészítettem ki. A táblákba - természetesen - a szív népi motívumát vágva.
A változtatás csupán annyi volt, hogy a fásli színét a régi piros helyett két árnyalattal fehérebbre festettem a falmezőnél, és alul levittem egészen a talapig a lábazat mellett, amelyről el kell mondanom, hogy én a pozitív, tehát a falból kiugró változatot tartom - jó kivitelezés mellett - a helyes megoldásnak. Tehát így alakítottam ki, és szürkére festettem. A homlokzat világosabb árnyalatához képest egy mélyebb tónust adva szintén a népi építészet hagyományait követtem. Egy természetes megközelítés is azt mondatja az emberrel, hogy a ház alapzata legyen masszívabb, nehezebb, tömörebb. Ne álljon fordítva az a piramis!
Az utcai fronthoz képest a kert rejteke felé haladva már felszabadultabb formákat engedtem meg magamnak. Persze azokat sem öncélúan.
Szabad szemmel nem látszik, de a vakolt felületek alatt 5 cm vastag nádpallóval szigeteltem a házat. Ennek az anyagnak egyrészt alacsony a hővezetési tényezője (ún., λ érték), azaz jó a hőszigetelő képessége. Másrészt van egy pufferelő szerepe is.
Fontos mozzanat, hogy a nádpallók felszerelése előtt a házról minden vakolatot kívül-belül levertünk, a belső helyiségekben felszedtük a kőburkolatot, odakint feltörtük a betonjárdát, amely alatt teljesen vizes volt a föld. Tettük mindezt azért, hogy a fal két hónapig szellőzhessen alul, felül úgy, hogy a talajból bő utánpótlást ne kapjon.
Nos, ezt a teljes homlokzaton végigvonuló nádszigetelést az istálló falán már nem vakoltam be. Ezzel az egyszerű fogással sikerült optikailag elkülönítenem a hajdani gazdasági épületet a régi lakórésztől. Azért játszottam ezzel a homlokzati struktúrával, hogy a ház története a felújítás után is „olvasható”, érzékelhető legyen.
A szabadon hagyott nádpallóknak, illetve a rögzítésüket, illesztésüket biztosító faelemeknek lett még egy esztétikai és kulturális hozadéka. A nádburkolat a természetességet idézi, a függőlegesen, valamint haránt irányban elhelyezett farátétek formai kialakítása pedig a somogyi vidékre is jellemző, a svábok által Magyarországon meghonosított fachwerkes építészetet is idézheti.
Az mindig jó érzés, ha a létrehozott mű különböző értékelésekre sarkall, gondolatokat ébreszt. Ha jól sikerül az épület, akkor óhatatlanul megjelenik benne az alkotó személyisége, története, szakmai hitvallása. Az enyémre erősen hatott Makovecz Imre. A „Vándoriskolában” előadásokat tartottunk egymásnak építészetről, történelemről, irodalomról és művészeti ágakról: megpróbáltuk az építészetet időben és térben egy tágabb kulturális kontextusban elhelyezni, értelmezni. Hiszen Makovecztől is azt tanultuk, hogy a foglalkozásunk nem merülhet ki sík kompozíciók mélyebb meggyőződés nélküli „gyártásában”, homlokzatokká való összerakásában, mert így nem jön létre semmi szerves. Márpedig a jó épület kifejezés, a kifejező alkotó pedig csak akkor mondhat igazat, ha rendelkezik valami éthosszal. Talán ez szüremlett át Jánosi János megfogalmazásába is.
Nem az a fontos a számomra, hogy valami teljesen mást csináljak - ahogyan ez manapság egyre inkább jellemző -, de az sem vezérelt feltétlenül, hogy minden részletében - ahogy egy műemléknél illik - megőrizzem az eredeti állapotot. Azt gondolom, hogy az utcai homlokzaton megjelenik a település karaktere, megőrződtek a regionalitás legfontosabb jegyei, de mégis egy kicsit átfogalmazva. Mert változott a szín, tettem olyan homlokzati jegyeket a házra, amelyek nem voltak. Ahogy az utca felől haladtam a ház hátsó traktusa felé, az adottat megpróbáltam még határozottabban feloldani úgy, hogy egy jó építészet jöjjön létre az egészet tekintve. A ház oldalsó falán ugyanis már megengedtem magamnak egy olyan átalakítást, amely egy tornácot hozott a rendszerbe egy - az utcáról nézve a kódisállás takarásában megbújó - 25 fokos lejtésű tető építésével. Az istálló borításának különbözőségével, a cezúra hangsúlyozásával láttatni engedem az eredeti tagolást, hogy a történetet ezzel is el tudjam újra mesélni. Megőriztem az alaprajzot, a padlásfeljárót, a jászlat, mert ezek önmaguk narratívái: érdemes azokat megérteni. Mindeközben megpróbálok szólni egy más építészeti kultúráról, a svábról is. Egyszóval igyekeztem „párbeszédbe elegyedni” a múltját regélő házzal, de közben kifejteni a saját érveimet, kommentárjaimat is.
